Az alábbi cikk a Chelsea Magazine egy 1999-es számában jelent meg; Peter Watts írása. (a chelseafc.hu számára fordította: Wisey)

Természetesen ez csak egyféle vélemény; különböző szurkolók más-más csapatot tarthatnak a Chelsea legnagyobb riválisának.

Leeds

„Gyűlölet. Más szóval nem lehet ezt leírni. Ők gyűlöltek minket, mi pedig őket” – Ian Hutchinson, egykori csatárunk így látta a Leeds csapatát, a yorkshire-i klubot, mely a Chelsea legnagyobb riválisa volt a hatvanas években. Ekkoriban tűnt fel a futballvilágban a rivalizálás, és a Chelsea-Leeds párharc ennek elsőszámú példája volt.

Egészen addig nem volt igazi ellenségeskedés. Mindig is voltak helyi rangadók, de csak a késő-ötvenes években váltak olyan felfokozott indulatúvá, mint amilyenek manapság is. Ahhoz, hogy megértsük a változásokat, egy kis szociológiai kutatás szükséges. A futball mindig is a munkásosztály elfoglaltsága volt, amolyan lazulás a megerőltető hétköznapok után. De annál jóval komolyabbá vált, miután a második világháború nehéz évei véget értek, és az embereknek több pénzük lett. Ennek egyik oka a munkásosztálybeli fiatalság kultúrájának felemelkedése volt, először a történelem folyamán Angliában. A srácok, akik az iskola után egyből a gyárba mentek tovább, hirtelen szabad rendelkezésű jövedelemre tettek szert, melyet inkább magukra, mint családjukra költöttek. Néhányan a futballba ölték a pénzt, és ahogy ezek a fiatalok elkezdtek meccsre járni, megváltoztatták a sport szerepét: szabadidős időtöltésről szenvedéllyé.

A döntő változás az volt, hogy az emberek elkezdtek az idegenbeli meccsekre is járni. Korábban az a szokás élt, hogy az egyik héten megnézték saját csapatukat, majd a következő héten az épp akkor otthon játszó városi „szomszédot”. Így, hogy egyre többen utaztak a csapattal, kialakult egy erősebb identitás-érzés, és komolyabb ellenérzések a helyi riválissal szemben.

A legtöbb ellenségeskedés helyi jellegű. Liverpool - Everton, Man United - Man City, Rangers - Celtic – ezek mind városi derbik. A korai rivalizálás mögötti eszmeiség egyszerű volt: aki megnyerte a helyi rangadót, emelt fővel sétálgathatott a városban, egészen a következő közös meccsükig. Ez a játékosok szintjén is így volt, különösen a kora-hatvanas években, mikor a játékosok és szurkolók keresete között még kevés volt a különbség, így könnyebben tudtak azonosulni egymással.

Viszont a Chelsea-Leeds ellentét – csakúgy, mint az észak-nyugat ellentét a Pool és a MU között – túllépett a városhatárokon. Mindkét csapat fiatal, tehetséges és céltudatos volt, és abban a pillanatban szembe kerültek egymással, amint kiderült, hogy ők ketten lehetnek az évtized potenciális „uralkodói”.

A média örömére mindkét csapat tökéletesen megfelelt a területi sztereotípiáknak. A Chelsea stílusos, pimasz, arrogáns, „igazi londoni” volt. A Leeds pedig kemény, szigorú, szorgalmas – tipikus északi.

„Akkoriban ők voltak a sikeresebbek” – mondja Hutchinson. „Alan Hudson foglalta össze egyszer, egy kis híján verekedéssé fajult szóváltás alkalmával. Azt mondta: ti csak robotok vagytok. Akárhányszor játszottunk, a két tábor mindig összeverekedett. És a pályán? Hát, még mindig megvannak a sérülésnyomok.”

Az ellentéteket tovább mélyítette az 1967-es FA Kupa elődöntő, mely a Chelsea-nek sorozatban a harmadik volt a Villa Parkban. 1-0-ra vezettünk Tony Hateley góljával, de a Leeds szabadrúgáshoz jutott az utolsó percben. Peter Lorimer állt a labda mögé, az az ember, akinek állítólag a legnagyobb lövőereje volt.  Másodpercek múlva a labda a Chelsea hálójában landolt, és úgy tűnt, újra kell játszani a meccset. Bár a leeds-iek ünnepeltek, a bíró jelezte, hogy újra kell lőni a szabadrúgást, mert a sorfalból még a sípszó előtt kiugrott valaki. Ezúttal viszont sikerült blokkolni Lorimer lövését, így a Chelsea jutott be a döntőbe, ahol a Spurs-szel került össze (velük majd később foglalkozunk). A leeds-iek őrjöngtek. A gyűlölet magjait ezzel elvetették...

A rivalizálás csúcspontja az 1970-es kupadöntő volt, ahol a Leeds "lemészárolta" csapatunkat, de mégis megnyertük a meccset. Ha még nem láttad azt a találkozót, szerezd be videón - ennél durvább mérkőzést aligha látsz még egyszer. Egy játékvezető úgy vélte, ha a mai szabályok szerint játszották volna a meccset, mindkét csapatból ki kellett volna állítani 3-3 játékost. Bizonyára tudjátok, bár a Chelsea-t mindkét meccs nagy részében rendesen "faragták", a Webley-ben 2-2-őt értünk el, majd az Old Trafford-ban játszott megismételt mérkőzésen a hosszabbításban nyertünk 2-1-re. Isten áldja David Webb-et!(1)

Ezután megváltozott a helyzet, és a rivalizálás a csapatokkal együtt a ködbe veszett. Időnként ugyan megvillan; legutóbb például 1984-ben és 1989-ben, amikor a Chelsea legyőzte a Leeds-et az első osztályba kerülésért vívott meccseken (5-0 és 1-0). A leeds-i szurkolók ma is énekelnek arról, hogy előszedik apjuk fegyverét, és kimondhatatlan dolgokat csinálnak a Chelsea-drukkerekkel, mi pedig ma is "piszkos Leeds"-nek csúfoljuk őket, de van egy olyan érzése az embernek, hogy ez már csak "show". A jelenlegi ellenségeskedés inkább csak apáink emlékeire való tekintettel maradt fent, mintsem komoly indokok miatt.

Spurs

Ha már ez a rivalizálás halott, mi a helyzet hagyományos londoni ellenségünkkel, a Tottenham-mel? A viszály eredete az idő homályába veszett, de az biztos, hogy a hatvanas évekre tehető. Lehet, hogy egyszerű rivalizálás volt London két dicsőséges klubja között (mely jelzőt elvégre nem ragaszthatjuk  az Arsenal-ra vagy a West Ham-re), illetve kialakulhatott Jimmy Greaves(2) "árulása" miatt, mikor is Olaszországból hazatérve a Spurs-t választotta helyettünk. (a Chelsea valójában szándékosan ajánlott kevesebbet a Spurs-nél, így lemaradva a legjobb saját nevelésű játékosáról.) Bármi is legyen a kiváltó ok, ez a párosítás mindig is több volt, mint bármely másik londoni derbi, egyszer még Peter Osgood-ot is arra sarkallva, hogy kimutasson a szurkolóknak, kis híján lelátói zavargást okozva ezzel.

Az első jelentős találkozás az 1967-es FA Kupa-döntő volt, egy igazi "félresikerült" meccs. Cockney(3) Kupának csúfolták, ugyanis először került össze két londoni csapat ezen a szinten. A Chelsea 2-1-re kikapott, egy szomorú meccsen, és nem sokkal később Tommy Docherty menedzser is lemondott, így a csapat sohasem használta ki a benne rejlő lehetőségeket.

A következő nagy összecsapás az 1973-as Liga Kupa döntő volt, mikor a Chelsea, dicsősége teljében, két bámulatos meccsen kiverte a Spurs-t. Ez volt a Sexton-korszak(4) utolsó sikere, és a két csapat legközelebbi döntő fontosságú találkozása már egy új, sikertelen időszak nyitánya volt. Az a találkozó a hírhedt 1975-ös kiesési rangadó volt a White Hart Lane-en, ahol mindkét félnek győznie kellett a bentmaradáshoz. Ray Wilkins minden idők legfiatalabb Chelsea-csapatkapitányaként játszott, de ő sem tudta megakadályozni, hogy a Kékek elveszítsék a meccset, melyet számtalanszor félbe kellett szakítani nézőtéri balhék miatt. (Akkoriban, sajnos, az ellenségeskedés nem csak a pályára koncentrálódott.)

A későbbi találkozók már nem olyan megrázóak a Chelsea szurkolók számára, és valószínűtlen eredmények sorozatával - beleértve 6-1-es kiütést, utolsó percben megnyert meccset és 3-2-es "idegölőt" - a Chelsea közel egy évtizede veretlen a Spurs ellen, és ezzel kissé elveszett a párosítás "éle". Ez talán akkor változna meg, ha a Tottenham megverne minket valamikor.

QPR, Fulham

Érdekesnek tűnhet, hogy a Chelsea riválisai után való kutatás nem érinti Nyugat-London területét, ahol valójában játszik a csapat. A két másik helyi klub, a Queens Park Rangers és a Fulham egyaránt szeretnék riválisunknak tekinteni magukat, de erre aligha kerül már sor. Azóta a környék yuppie-földdé(5) vált, és a Chelsea szurkolók aligha engedhetik meg maguknak, hogy a Stamford Bridge környékén lakjanak; többségük a folyótól délre él, így nincsenek napi kapcsolatban a QPR és a Fulham fanokkal, amely nélkül nincs létjogosultsága a helyi rivalizálásnak. Másrészt pedig ott a csapatok közti különbség. Mi egész egyszerűen nagyobb klub vagyunk, mint ők ketten együttvéve, még akkor is, ha eddig nem igazán tudtuk bebizonyítani.

Ettől függetlenül trágár dalokat énekelnek rólunk, és a QPR hagyományosan "söpredéknek" hív csak minket. Még amikor rendszeresen játszottunk ellenük sem tűnt valószínűnek, hogy ez az ellenségeskedés kölcsönös lesz. Ebben az is közrejátszott, hogy bár számos QPR-Chelsea meccset láttunk a Loftus Road-on, soha nem tudtuk beazonosítani, merre van a hazai tábor. Néhányan az F-sor 134-es helyére tippeltek, míg mások szerint az L-sor 56-os széke volt. A Chelsea rendszeresen 15000 szurkolót mozgósított ezekre a meccsekre, csak hogy megmutassuk a "kistestvéreknek az út végéről", hogy ki is itt a főnök.

A Fulham-ben, mint valódi helyi riválisunkban (még a Városháza is közös), mindig is több volt, mint amit fel tudott mutatni, de az alulteljesítés kérdésében még rajtunk is túltesznek. A rendszeres találkozók sajnálatos hiánya miatt a Chelsea szurkolók többsége inkább kedvességgel fordul a Fulham felé, mint gyűlölettel, ezzel még jobban bosszantva a Cottager-eket - ők ugyanis utálják az "atyáskodást", és "Chelscum"-nak neveznek minket. Egészségükre!

egyéb londoni csapatok; Man Utd

Tehát ha Nyugat-London eleve kudarcra ítélt, a Leeds halott, a Tottenham kimúlóban, kik a Chelsea jelenlegi riválisai? A többi londoni csapat közül senki nem foglalkozik az Arsenallal, kivéve ha épp velük játszunk. Ez a futball makacs természete: nem lehet komolyan venni olyan szurkolókat, akik soha nem mentek keresztül igazi nehézségeken. A West Ham is azonnal felejtős, bár a szurkolóik gyűlölik a mi nyugat-londoni "trendiségünket". Mindig is jelen volt egy bizonyos gyűlölködés, mikor velük játszottunk, de ez mindig a veszélyesebb változat volt, melyet manapság jobb lenne elkerülni.

Mostanában új hóbort a Manchester Unitedet riválisunkként emlegetni, de ez egyoldalú dolog. A United úgy hiszi, ők a legnagyobb klub Európában - bár a BEK-et kevesebbszer nyerték meg, mint a Nottingham Forest - és mi nem érhetünk fel az ő magasságukba. Nincs történelmi háttér, és anélkül egy nem-helyi rivalizálás nem is működhet. Nehéz beismerni, de a Chelsea a Man Utd QPR-je, és ezen legfeljebb egy évtizedes sikerkorszak változtathat.

 

Elhelyezkedése és történelme miatt a Chelsea mindig is különbözött a többi klubtól. Az SW6(6) elegáns, központi légköre sosem segítette elő a helyi szurkolást, így a Chelsea szurkolók, kik a londoni klubok között a legkiterjedtebb és legkülönbözőbb tábort jelentik, hagyományosan nehezen tudtak azonosulni a stadiont körülvevő környékkel. Ez azt jelenti, hogy nincs nagy lokálpatriotizmus, mely központi lenne a sok riválishoz. Valamint a Chelsea-nek nem volt állandó pozíciója a futball társadalmi skáláján. Felvették a társadalmi elit pózolását, bár a történelmi feljegyzések a legjobb esetben is csak a "futottak még" kategória első harcvonalába teszik őket.

Bonyolult egyéniségével nem is csoda, hogy a Chelsea nem tudott állandó riválist találni magának - nincs olyan klub, mely állandóan velük egy szinten lett volna. De olyan nagy probléma ez? Nincs szomorúbb jelenség azoknál a szurkolóknál, akiknek nem számít, hányadik a csapatuk, amíg a "söpredéket" meg nem verik évente kétszer. Ahogy kezdjük észrevenni, a siker önmagában is sok ellenséget hoz (nem sok szépet hallani rólunk Middlesbrough-ban vagy Leicester-ben, például...), és talán a mi érdekünk elkerülni a kicsinyes rivalizálást amíg meg nem nyertük a bajnoki címet több alkalommal is. Addigra talán a Fulham is feljut majd, vagy a Tottenham újra megver minket, és foglalkozhatunk velük. Addig viszont minden energiánkkal koncentráljunk a Chelsea-re, az egyetlen törődésre érdemes klubra!

------------------------------------------------------------------

(1) David Webb lőtte a győztes gólt, a hosszabbítás során

(2) Jimmy Greaves a klub saját nevelésű, kitűnő csatára volt. 1957-61 között a Chelsea játékosa.

(3) Cockney = London East End negyedében élő ember

(4) Dave Sexton a klub legendás menedzsere volt. 1967-74 között FA Kupát és KEK-et nyert vele a Chelsea

(5) yuppie = fiatal, jól kereső, városi karrierista, "aranyifjú"

(6) SW6 = a Stamford Bridge környékének irányítószáma

(www.chelseafc.hu)